Rendszeres elfoglaltságom volt, hogy a falak, textilek, egyéb díszített felületek mintáit rajzoltam meg gondolatban, miközben látszólag nem csináltam semmit, csak nézelődtem. Emlékszem, hogyan jutottam el a 'piros-sárga-kék-zöld'-től a tört árnyalatokig, majd a szivárványig. A világ legnagyobb kincsének a tudatot tartottam, azt, hogy szemlélhetem a világot, érezhetek, gondolkodhatok, és tudom, hogy egyén vagyok, tudom, hogy létezem. Akkoriban nem sokkal voltam magasabb, mint az ablakpárkány.

Mindig tudatosan építettem a kompozíciókat, szerettem az egyensúlyt akkor is, ha a hajszálon táncolás kiragadott pillanata. A színekben dagonyázok, nem tudok velük betelni, mindet használni akarom minden képen - vagy gátat szabok nekik egy keskenyebb-szélesebb ösvény szerint ha már engem is zavar ez a színesség -, mert a szivárvány számomra a teremtettség teljességének kifejeződése. Úgy vélem, a látható spektrum egyetlen oktáv egy hatalmas rendszerből, ahol a színek egyben hangok is, s a hangok színesek. Erre a végtelenségre mutathatunk, ha ezt az egyetlen oktávot, a szivárványt ünnepeljük festékeinkkel. A szépséget, a harmóniát szeretem és keresem, mert párhuzamos akarok lenni az isteni akarattal.

Soha nem ábrázoltam negatív dolgokat azzal a szándékkal, hogy szembesítsem a nézőt vele. Tehet ő róla, vagy ellene? Mire lenne ez jó? Mivel minden ember egyedi, és akár homlokegyenest másképp értelmez egy-egy műalkotást, a művész felelőssége, hogy saját belső értetlenkedéseit, fejlődési állomásait, harcait a néző vállaira terheli-e, vagy csak a minden emberi lélek által vágyott harmónia megjelenési formáit tárja elé. Ezt az utóbbit választottam.

Vers »